Rólam

1983.11.21-én születtem Nyírbátorban. 3 évvel később született kisöcsémmel, imádott édesanyámmal és apámmal tengettük életünket egy Szakoly nevű nyírségi falucskában. A művészi véna, már gyerekkoromban éreztette hatását, mikor is versmondó versenyeket nyertem, balettot táncoltam, később jazzbalettot, majd salsát. Írtam verseket is, kb 200-at, amiből 20 éves koromra egy hatvan verset tartalmazó kötet, majdhogynem napvilágot is látott, de akkori fejemmel még nem értékeltem annyira a megjelenést, inkább csak magamnak írtam. Nehéz gyerekkorom volt. Agresszív-alkoholista apám megkeserítette az életünket, mígnem anyámmal és öcsémmel szökni nem kényszerültünk. Kalandos évek jöttek ezután. Az addigi gazdag, de nyugtalan életet felváltotta a semmink sincs, de legalább nem bánt minket senki című fejezet a Dunántúlon. Ez a más világ, a nyírség és a Duna másik oldalának ellentétei, a pénztelenség és a sok munka, a barátok, szomszédok otthagyása és a 8 évig tartó válás anyámék között, kevéske keserű ízt adott a hármunk amúgy harmónikus kapcsolatához. Anyukám kiment Írországba, öcsém pedig rengeteget tanult és dolgozott. Aztán... Miután 2007-ben a legjobb barátomat, lelki társamat veszítettem el, 2014. januárjában elvesztettem azt a személyt is, aki nekem mintakép volt és az egyik legszeretettebb ember számomra, a nagymamámat. Miután megtudtam, hogy elment, 3 napig szinte ki se mozdultam az ágyból. Azon tanakodtam, hogy szörnyen magányos vagyok és mélypont alá süllyedtem. Nem ettem, alig ittam, csak néztem magam elé az üres szobában három teljes napon át. Semmi mást nem tettem. Senki nem nyitotta rám az ajtót, elveszítettem mindent és mindenkit, üres volt a hűtőm, egy árva forintom se volt és a fizetés csak két hét múlva érkezett, szóval a tökéletes halálvágy kapujában álltam. Nem értettem miért kapok folyamatosan rosszat az élettől. Apám 18 éves koromig vert. Aztán sorra veszítem el az összes olyan embert, akit szerettem. Pénzem sincs, szeretetem sincs már, akkor minek vagyok még ezen a világon? – gondoltam az akkor még inkább anyagiasabb felfogásommal. - Egész életemben küzdöttem s most tessék... mélypont. Ez az a pont, ahonnan nincs, csak két kiút. A fel, vagy a le, azaz a felépülés vagy a halál. Sokat gondolkodtam mi legyen...

...aztán úgy döntöttem, hogy boldog leszek.

Annyira boldog, hogy többé a padló közelébe se kerülhessek. Azt tudtam, hogy elegem van már abból, hogy okos emberek meg akarják mondani nekem, hogy mi a jó. Hogy nekem, mi a jó. Az is elég volt, hogy tíz könyvet vettem meg, mert nem volt olyan, ami egyben leírta volna azt, amire kíváncsi lettem volna és az a tíz könyv sem adott mást, csak ellentmondásokat és kétségeket szült bennem. Rájöttem, hogy nem lehet instant boldogságot venni... Senki ne mondja meg, hogy mit tegyek, vagy ha már megmondja, tegye hozzá azt is, hogy hogyan. Ezen nagyon sokat dolgoztam és rengeteget gondolkodtam. Magamon, az életemen, a környezetemen. Aztán megírtam egy könyvben ezt az utat. Közben írtam egy blogot is, mert a boldogság keresésével párhuzamosan a spiritualitás, istenkérdés és még sok más is felütötte a fejét. Olyasmiben hiszek ma, amiben kevesek: a mindenségben. Azaz magamban, másokban, a sorsomban, a fűben és az égben, az univerzumban, de főleg abban, hogy a sorsom az írás. Az, hogy megmutassam másoknak is a saját útjukat és azt, hogy az a tökéletes, határtalan boldogság, amiről sokan csak álmodnak, igenis létezik. Arra gondoltam, ha legalább egy embernek meg tudom mutatni az utat ehhez, akkor már egy olyan célt érek el, amiről még csak álmodni se mertem. Aztán elértem. Nem is egy embernél. S most nagyobb célt tűztem ki. Sokkal több embernek szeretném megmutatni ezt a csodát. Mindenkinek fel kell fedeznie, hogy a boldogság benne van.